Fábián Fédra: Reménység csillagai címmel elindítottunk egy rovatot, amelyben olyan személyeket mutatunk be, akik élete példaértékű, olyan tevékenységet tettek le itt az Egyesület életében, amiért nagyon-nagyon hálásak vagyunk, hiszen, ha ők nincsenek, akkor ma nem ülünk itt. Így méltó az, hogy 2022 év utolsó rovatának a vendége két olyan személyiség, akik nagyon fontos szerepet töltött be az Egyesület életében. 2022 egy fontos év az Egyesületünk életében, hiszen most ünnepeljük a 100 éves évfordulót. Dr. Vanyek Béla kanonok és a későbbi újjáalapítók, köztük a vendégeink is, maradandót alkottak. Hazaszeretet, erkölcs, hit, ezt hagyták itt nekünk örökségül és ezt vittétek ti tovább. Nagyon sok szeretettel köszöntöm a mai rovat vendégeit, Moys Csabát, tiszteletbeli elnökünket, aki éveken keresztül az elnöke, alelnöke, mozgatórugója volt a Váci Reménység Egyesületnek és dr. Oroszi Sándort, aki a Felügyelő Bizottság tiszteletbeli örökös elnöke, örökös tagja az egyesületünknek, és mindketten olyan tevékenységet folytattatok itt az évtizedek során, ami nagyon nagy megtiszteltetés és példaértékű dolog számunkra. Reméljük, hogy mi is fogunk tudni olyat alkotni, amit ti alkottatok itt az elmúlt években. Említettem, hogy 100 éves az Egyesület. Csaba, szerinted mi lehet ennek a titka, hogy 100 évig fenn tudott maradni egy ilyen egyesület?
Moys Csaba: Az volt az első számú titka, hogy az alapítónknak, a kanonoknak az elképzeléseit, parancsait tulajdonképpen végig betartottuk. Amit említettél, hogy erkölcs, hazaszeretet. Ez mindig célunk volt, és amikor kétszer is szünetelt a Reménység Egyesület, akkor is a tagok összejöttünk titokban, és nem hagytuk, hogy elsüllyedjen a Reménység hajója.
F.F.: Itt az Egyesület Vác városában nemcsak a sportéletben, a kulturális életben is mély nyomot hagyott az évtizedek során. Melyik az a hagyomány, amire te a leginkább büszke vagy, hogy ez a mai napig is él?
M.Cs.: Amire büszkéknek kell lennünk, de sajnos ez már nem folytatódik az az, hogy a Reménységnek volt egy énekkara, a két háború között minden ünnepségen a Reménység Énekkara működött közre. Most, amit átvittünk, a sporton kívül az 56-os forradalom és szabadságharc ünnepségénél társrendezők vagyunk a várossal. Tulajdonképpen ennek az az oka, hogy az első ünnepség, ami '89-ben volt, azt a Reménység Egyesület szervezte, mert az MDF akkori vezetőségében benne volt a Reménység Egyesület vezérkara is, Lehőcz János, Arnóczy, és még többen is. Tartjuk a hagyományos március 15-i szavalóversenyt.
Ott választjuk ki azt a diákot, aki elszavalja a Nemzeti dalt a városi ünnepségen. Akkor a hagyományos, október 6-i váltófutást az aradi tizenhárom vértanúk tiszteletére is megrendezzük. Most hallottam, hogy tavasszal bált rendezünk, ami nagy siker szokott lenni, mindig teltházzal. A Reménység Egyesület a városban elismert egyesület.
F.F.: Az a jó, hogy ezeket a hagyományokat mi is nyomon tudjuk követni, és mi is tudjuk tovább vinni, amit ti elkezdtetek. Te valamikor bekapcsolódtál az Egyesület életébe. Mikor volt ez? És hogyan jött az, hogy te a Váci Reménység Egyesület tagja legyél?
M.Cs.: Úgy, hogy 1989 decemberében Lehőcz János, őt nevezzük a második alapítónknak, összehívta a Reménység általa ismert tagjait. Én meg úgy kerültem be, hogy én akkor a Magyar Demokrata Fórumnak voltam az elnöke és Lehőcz János elnökségi tagja volt a Demokrata Fórumnak. Én tulajdonképpen aktívan soha nem sportoltam, de mindennap leúsztam két kilométert. Az uszodába biciklivel jártam, még vicceltek is velem, hogy én vagyok a biciklis. Mikor alpolgármester voltam, akkor sem ültem soha autóba. Tulajdonképpen '89-ben kerültem össze a Reménységgel és akkor érdekes módon megválasztottak rögtön alelnöknek. És ezt a tisztségemet sokáig viseltem, aztán később elnök lettem, most pedig tiszteletbeli elnök vagyok.
F.F.: Megtisztelő egyébként egy ilyen rangot kapni. Számomra is nagyon-nagy megtiszteltetés az, hogy ennek a 100 éves múltú Egyesületnek a tagja lehetek és én is tehetek valamit azért, hogy ezeket a hagyományokat és ezeket az értékeket tovább vigyük. Remélem, mi is fogunk tudni olyan dolgokat magunk mögött hagyni, amiket ti, maradandót alkotni. Talán nekem egy picit ez sikerült azzal, hogy valóra vált egy álmom, hogy a százéves évfordulóra varázsoljunk egy olyan könyvet, amiben ezt a sok-sok szép emléket, mindenkinek a személyes emlékeit megőrizzük, és megtartsuk, tovább vigyük a jövőnek. Ebben a könyvben mindketten írtatok egy-egy fejezetet, és hadd idézzelek most téged Sanyi bácsi. Te azt írtad, a Váci Reménység céljai, működése mindig is a szám íze szerint való volt, szeretem, szeretem. Miért is szereted?
Oroszi Sándor: Azért, mert itt találkoztam azzal a szellemiséggel, ami azt mondhatnám, hogy egész életem során valahol mindig ott lappangott. A múltba visszatérve, édesapám itt volt valamikor a '30-as években cserkész. Gyerekkoromban ő emlegette nekem, hogy mi volt itt, meg hogy volt, csak akkor még annyira nem tudtam ezt felfogni, hogy mit jelent tulajdonképpen egy ilyen egyesület. Mit jelent az a szellemiség, amit képvisel. A későbbiekben, a nyolcvanas években volt szerencsém összekerülni Lehőcz János újjáalapítóval, akivel egy munkahelyen dolgoztunk, konkrétan egy irodában. Nekem már korábbról, mint az újjáalakulás konkrét dátuma, voltak ismereteim arról, hogy készülőben van az egyesületnek az újjáalakítása, mert a '80-as évek második felében elindult ez a folyamat. Lehőcz János gyűjtötte maga köré a régi, Reménységes szimpatizánsokat, volt Reménység tagokat, akkor még voltak többen is. Az egyesület létrehozásához kellett tíz jó embert találni, akik ebben közreműködni tudnak, így került sor Csabára is és a másik 8-9 alapító tagra, akik hordozták magukkal a lángot, a Reménységnek az eszmeiségét, szellemiségét. Egy részük sportoló volt, más részük a kulturális életben közreműködött, például Kövi László, aki színházi szakember volt, és az újjáalakításkor tulajdonképpen, amiről korábban itt szó esett, a művészeti, kulturális tevékenység is elég domináns volt. Az Új Állami Egyesületnek volt színjátszóköre, volt dalárdája, vagy énekkar, akik a kezdeti évente megtartott közgyűléseken konkrét műsorokat adtak a Székház színháztermében. A későbbiekben sajnos az utánpótlás nem jött létre olyan formában, hogy ezt tovább lehetett volna vinni, és szép lassan kihalt, vagy elhalt. Akik elmentek a régi színjátszók közül, helyettük nem került sor új tagoknak a belépésére és lassan ez, amint említetted, ez elmaradt. Maradt a sporttevékenység, amit több prominens képviselő prezentálta az Egyesületnél, Seben László, Lehőcz János, aki maga is országos bajnok volt atlétikában, tehát ők ezt szívügyüknek tekintették, és ezért is került sor arra, hogy elég komoly erőfeszítéseket tett az Egyesület, hogy ezt az objektumot, ahol most vagyunk, a sportpályát valamilyen módon, ha másként nem, de legalább használatba kapja. Ennyi volt nekem az indítékom, indulásom. Akkor én még fiatalabb voltam, mint most valamivel, nem sokkal, nekem ez mind újdonságként hatott és annyira megfogott, hogy itt maradtam, ideragadtam.
F.F.: Szerencsére itt maradtál, ideragadtál. Én nagyon örülök, mert mindkettőtökkel nagyon jó kapcsolatom van, és nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket, mert az elmúlt évek alatt nagyon sokat tanultam tőletek emberileg és mindenféle téren. Azért is nagyon jó veled együtt, hiszen biztos nagyon sokan ismernek, tudják, hogy fantasztikusan főzöl, és bizony minden egyes rendezvényünkön te vagy a séf, a Váci Reménység Egyesület séfje és nagyon finomakat tudunk együtt főzni. Most advent időszakában vagyunk, készülődünk a karácsonyra, még jobban kihangsúlyozódik az, hogy egymásra figyeljünk oda. Vegyük észre, hogy vannak olyan emberek, akik bizony rászorulnak arra, hogy segítsünk nekik, és az Egyesületnek ez is egy nagyon régi, szép hagyománya. Mi is ez, Sanyi bácsi?
O. S.: Ez kapcsolódik a Reménység Egyesületnek a lelkiségéhez, szellemiségéhez, hogy azokat próbálta az alapításkor alapítónk, Vanyek kanonok úr felkarolni, akiknek gyakorlatilag lehetőségük se volt arra, hogy sportoljanak, sőt voltak, nagyon sokan voltak köztük, amit édesapámtól tudok, akik olyan szegény sorsúak voltak, hogy ténylegesen rászorultak arra, hogy időnként meleg ételt kapjanak. Ez visszajött az újjáalapítás után is, mert akkor is voltak olyan elesett emberek, akiknek nem sikerült mindig hozzájutni meleg ételekhez. Így indult '90-ben először ez a karácsonyi karitatív ételosztás és azóta ez folyamatosan megvolt minden évben. Ez a tevékenység, úgy gondolom, beleilleszkedik az Egyesületnek a tevékenységi körébe, mert én úgy gondolom, hogy lesznek mindig rászorultak, és valakiknek kell segíteni. Korábban is, meg most is vannak azért olyan emberek, vállalkozók, akik továbbra is képesek arra, hogy segítséget nyújtsanak, ha megkeressük őket.
F.F.: Bizony a pártoló tagok régen is nagyon-nagy szerepet töltöttek be az Egyesület életében. Dr. Kondér Gyula, Lehőcz János mind-mind a vállalkozásukkal tudták segíteni az Egyesület életének működését, a mindennapjait megkönnyítették. Mi is várunk minél több pártoló tagot, aki egy picit részese lehetne az Egyesületünk életének és segítene ezekben a dolgokban, hiszen a mai helyzet még rosszabb, mint bármikor volt, míg többen esetleg oda kerülhetünk, hogy bizony karácsony előtt jól fog esni egy meleg étel. December 22-én nagyon sok szeretettel fogunk várni majd mindenkit egy meleg ételre. Legyen az hajléktalan, család, bárkit sok szeretettel fogjuk várni. Neked is szeretném föltenni azt a kérdést, hogy szerinted mi volt a száz év titka? Hiszen azért nagyon sok mindent megélt ez az Egyesület, háborút, '56-ot, szegénységet. És a reménytelenségben is mindig tudott virágozni ez az Egyesület. Mi volt a titok?
O. S.: Ami benne van a nevében, a reménység. Én úgy emlékszem rá, hogy akikkel régi Reménység tagokkal is találkoztam, ők hordozták ezt a szellemiséget, amit a Vanyek kanonok úr beléjük táplált annak idején. Ez egy olyan eszmeiség volt, ami képes volt arra, hogy 100 éven keresztül is működjön. Az újjáalakulás idején akkor a régi tagok adták át ezt a fajta szellemiséget, gondolatvilágot, élményeket, amiket ők átéltek, mert nagyon sokan közülük egyszerű emberek voltak, nem lettek vagyonosak, nem az életnek a napos oldalán éltek. Többen közülük egyéb tevékenységük miatt is hátrányba kerültek, többek között Lehőcz János is, aki olyan tudású ember volt, akit az előző korszak nem igazán becsült meg, de ő hordozta magában mindig töretlenül ezt a hitet, hogy egyszer majd meg fog változni ez a környezet, és éppen ezért sikerült neki olyan embereket is találni, akik szintén hordozták magukban ezt az eszmeiséget, és képesek voltak arra, hogy továbbadják. Azoknak, akiknek fogalmuk se volt róla, hogy ez mi lehetett, csak lassan ráébredtek, az információk alapján magukévá tudták tenni azt a gondolatvilágot, ez vezetett oda, hogy a Reménység jelenleg is él, virágzik, működik. Gondolom, még sokáig így lesz.
F.F.: Mi az a gondolat, amit talán most itt zárásként mondhatnánk el mindkettőtöktől szeretném hallani, amit ti adtok át stafétaként, nemcsak a mostani tagoknak, de azoknak, akik esetleg tagjai lennének ennek az Egyesületnek, és méltón büszkén viselnék azt, hogy ők Reménységesek.
M.Cs.: Elsősorban azt, hogy a fiatalok jelentkezzenek a Reménység vezetőségébe, mert azt hiszem, hogy rajtad kívül nemigen van fiatal az elnökségben. Te gratuláltál nekünk, én is gratulálok neked, mert tulajdonképpen te vagy a Reménységnek most az igazi oszlopos tagja. Úgyhogy ezért örülök neki, hogy veled szemben ülhetek.
F.F.: Köszönöm.
M.Cs.: A sportolóink hála Istennek, fiatalok, ifik. Újjá kellene alakítani például a dalárdát.
F.F.: Igen, ezt pont ahogy mondtátok, ezzel akartam zárni, hogy van egy feladat, amit még nem sikerült teljesíteni, hogy hozzunk létre egy dalárdát. Sanyi bácsi, te mit üzensz neked, mi a gondolatod?
O.S.: Nekem az lenne a gondolatom és ezt mindvégig próbáltam magam is képviselni, hogy a közösségért tenni kell, minden elismerés, ellenszolgáltatás nélkül. El kell tudni fogadni azt, hogy vannak olyan közösségek, akik jó néven veszik, sőt igénylik azt, hogy foglalkozzanak az egyénnel. Én úgy gondolom, hogy az Egyesületnek ez a fő célkitűzése kell, hogy legyen, hogy a közösséget építse, fenntartsa, működtesse, tovább fejlessze, szervezze. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi körülmények között erre minden esély megvan, hogy még száz évig fennmaradjon az egyesület.
F.F.: Nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltatok velünk és köszönjük azt, hogy egy kicsit mutattatok a múltból is. Nagyon remélem, hogy minél többen csatlakoznak hozzánk a Váci Reménység Egyesülethez. Minden jó ötletet, gondolatot köszönünk ahhoz, hogy tovább tudjuk vinni és nagyon remélem, hogy még száz évig él ez az Egyesület.